Egyedül

Semmi sincs, ami szép lenne. Csak a feszült szorongató érzés ül a szoba közepén, és rám telepedik. Mindig ezek az elvárások... Egy fullasztó világban élünk. Lassan én is megfulladok, úgy érzem. De nem, túl fogom élni. És ez benne a legszörnyűbb. Minden elvárást túlélünk. De közben elveszítünk magunkból egy darabot. Egy gyermeki mosolyt. Mit kapunk helyette? Ősz hajat, ráncokat, gondokat, komor tekinteteket. Csak rothadó emléke marad a megannyi fájdalomnak, megannyi elvárásnak. Nem teszed? Ellent mondasz az elvárásnak? Mi lesz? Valami olyan, ami nem jó. Úgy hogy csak engedelmesen úszok az árral. És eltűröm az elvárásokat. De mindjárt összeroppanok. Törött lelkem megmarad, valahogy összeragasztom, de már nem lesz olyan, mint a régi. A tükör is tükör marad, még akkor is, ha eltörik, de már nem lesz olyan, mint régen. Másképp tükrözi majd a világot. Talán szebben, talán jobban. De ő egy mosollyal kevesebb lesz. Nem fogja ugyan úgy látni a világot. Ezért én csak ülök a szobámban, vak sötétségben. Nézem a falat és hullik a könnyem. Halkan suttogom: Ó Istenem, segíts nekem!